Rémálom Phi-Phi-n

Nézzétek el nekem ezt a hatásvadász címet, tényleg ez jutott először az eszembe akkor amikor elkezdtem írni a történetet…utólag azért minden megszépül 🙂

Szóval, mielőtt megköveztek leszögezem, hogy a sziget lélegzetelállítóan szép még akkor is, ha mi emberek már mindent megtettünk annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Gondolok itt például arra, hogy mennyire be van építve, le van betonozva.

Magát a szigetet úgy hiszem nem nagyon kell bemutatnom. Az általatok elképzelt kép szerintem általában valahogy így fest :main-bg

A képet a phiphiboozecruise.com-ról vettem

Ezt a szépséget senki nem vitathatja el a szigettől, igazi paradicsom.

Elmesélem nektek inkább, hogy milyen amikor a dolgok nem úgy sülnek el ahogyan azt elterveztétek és kicsit úgy érzitek mintha egy rémálomba csöppentetek volna.

Komppal érkeztünk a szigetre. Délben, a hőség kellős közepén. A kikötő zsúfoltsága sem tudta elrontani a látványt ami elénk tárult, mesés.  A leszállásnál egy szűk folyosón terelik az embereket és hangosan kiabálnak, hogy mindneki fizesse be a sziget adót, ami szerencsére csak 20 bath, azaz 180 Ft.

Kinéztünk egy nagyon jónak tűnő hostelt és az volt a terv, hogy még helyben alkudozunk, illetve a booking foglalási felárat megússzuk. A térképet nézve elindultunk. Azt még tudni kell, hogy nincs motorikus közlekedés, leszámítva a hajókat és a helyiek néhány robogóját.

A pezsgő forgatagban még kicsit izgalamsabb volt sétálni, de hamarosan egy kies betonúthoz értük, ami a magasba tartott. Kitartóan másztunk felfelé jó sokáig (Nepálban után ez már nem kihívás :P), körülbelül egy órát a 40 fokban, mint említettem hegynek fel.

Miután a testemben lévő folyadék legalább 50 százalékát kiizzadtam és vörösen lüktetett a fejem, ráébredtünk arra a mélységesen elszomorító és kiábrándító tényre, hogy teljesen más irányba jöttünk (rémálom number 1.)

Újratervezés…

Vígan sétáltunk vissza a kiindulópontra. Majd ott leroskadtam egy kőre, míg Zoli a nyakába vette a szigetet és felkutatta a hoselt röpke egy óra alatt. A fő probléma az volt, hogy a hostel NEM ott volt, ahol a térkép jelölte.

Sajnos már aznapra nem volt hely (ki gondolta volna akkor még, hogy ez inkább szerencse) ezért lefoglalta másnapra. Foglalt két ágyat aznapra egy utcáról nyíló szobába(hiába, a szükség nagy úr, ha van kereslet), ami szintén hostelként funkcionált. Így lett hírtelen 14 alvótársunk. Kissé izgultunk az éjszaka miatt, de meglepően jól sikerült. Mindenki csöndben volt az ajtó egész halkan nyílt-csukódott, a légkondi is jól teljesített. A vécé tiszta, vécépapírral felszerelt, a zuhanyzóban volt melegvíz. Tökéletes. Mindezt elég kevés pénzért. Körülbelül 2500 Ft/fő/éj-ért.

Másnap delelőtt vidáman átcuccoltunk az “álomhostelbe”. Buja, zöld kert, nagy átrium, 6 ágyas, modern szobák, tökéletes légkondi, hófehér, tiszta ágynemű. Kitartóan bizonygattam Zolinak, hogy ez azért bőven megért 1200 Ft pluszt/fő/éj.

Az egész napot a sziget felfedezésével és strandolással töltöttük. Csak éjfél felé mentünk vissza a szállásra aludni. Másnapra 5.30-as kelést terveztünk napfelkelte nézéssel és a Bangkokba visszaindulás előtti idő maximális kihasználásával.

Azt el is felejtettem említeni, hogy a hostel olyannyira új volt és modern, hogy szállodai kártyás beléptető rendszerrel működött (kártyával nyíltak az ajtók) és miután bementél a szobába be kellett dugnod a kártyádat az ajtó mellé és akkor lett áram is.

Szóval éjfél körül a szobába belépve döbbenetes, elviselhetetlen hőség fogadott (ablak nem volt a szobákban), de elsőre úgy tűnt nincs ott senki és felcsillant a remény, hogy ezért nem megy a légkondi. Ekkor megszólalt egy srác a sötétben, hogy ő próbálta a saját kártyáját, de azzal nem működött. A miénkkel sem. Recepció már nincs, telefonszám se a neten, se sehol. Minek is az…(rémálom number 2.)

Gyorsan lepergett előttem, hogy jó nagy szarban vagyunk. Hogy fogunk így pihenni bármennyit is. Az az ötletem támadt, hogy kérdezősködjünk, hátha egy másik szobában van egy szabad ágy és akkor oda átmegyünk, de teltház volt.

Körülbelül fél-háromnegyed óra téboly után az egyik lány azt mondta, hogy úgy tudja itt lakik a recepciós (tegnap hangoskodás volt éjjel és előjött), akit gyoran meg is találtunk. Amikor közöltük vele a problémát, az őt egyáltalán nem lepte meg, sőt, monda kb., hogy jaaa, csak ki kell csavarni ott egy izét és akkor utána működni fog, ez mindig így szokott lenni. De ekkor csak még idegesebb lettem.

Bejött a szobába, megmutatta mit kell csinálni, illetve, hogy az áram túlhasználás miatt történt ez a szitu. Aha, köszi szépen, még jó, hogy előre szóltál (agyf@sz number 1.).

Egy körül ágyba is kerültünk. Elég nehezen ment az elalvás, amihez többek között az is hozzájárult, hogy a beton átriumba, ahová az összes szoba nyílt, raktak egy tévét. Ha valaki nem tudna magával mit kezdeni, akkor esetleg éjjel kettőkor partit is rendezhet, csak eléggé fel kell hangosítania az MTV-t hátha a másik 50 lakó is kedvet kap és inkább bulizik egyet. A beton átrium kiválóan felerősíti a hangokat. Legalább tudjuk, hogy milyen hostelbe NE menjünk legközelebb (agyf@sz number 2.).

Miután Zoli megegyezett velük, hogy ez nem annyira jó ötlet, akkor a helyzet javulni látszott. Próbáltam aludni, de mire a másik 3 szobatársunk is megtalálta az ágyat, addig legalább 3-szor rémültem meg a biztonsági ajtó hangos nyitódására-záródására (említésre sem méltó igazából 😀 ).

Szerintem úgy 3 óra körül végre sikerült álomba merülni.

5.15 perckor félálomból hosszan csordogáló hang és fura szag ébresztett. Majd egy lány ordítozni kezdett (akinek épp a feje mellé pisilt az egyik szobatársunk a cuccaira). Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem tévedés, valaki épp pisil a szoba egyik sarkában (aztán békésen visszafeküdt aludni). Rémálom number 3.-4.-5.

Szerencsére a mi cuccainknak nem esett baja (ezt a sikítozó lány nem mondhatja el magáról) és amúgy is kelnünk kellett volna hamarosan. Így nem volt nehéz eldönteni, aludjunk-e tovább a napfelkelte helyett 😀 Amilyen gyorsan lehetett leléptünk, de előtte elzártuk az összes csomagunkat a szekrénybe.

Folytattuk a szerencse szériát a szigeten és természetesen megint eltévedtünk, mint szürke szamár a ködben. Nem találtuk meg azt a kilátót, ahová napfelkeltére igyekeztünk volna, így az útközben ért minket. Azért az se volt rossz! Ekkor már tényleg csak nevettünk az egészen.

Phi-Phi eléggé pörög. Azt mesélték a helyiek, hogy a cunami óta, amikor is minden a földdel lett egyenlő, még durvábban beépítették. Valóban, szinte már alig látszik ki a bungalók, házak közül. Eléggé elszomorító része ez a dolognak. Minden csak a természetről pénzről szól.

Szeretném még elmondani, hogy a negatívumok ellenére (hiszen ezek utólag inkább kalandok) jó volt itt lenni. A legszebb sziget, ahol valaha jártam (azóta a Fülöp-Szigetek is versenybe szállt). Imádtam a fehér homokot, a kristálytiszta, meleg tengert, a rengeteg színes halat amiket snorkelezés közben láttam és a sok hintát. Ha útba esik, Phi-Phi-t nem érdemes kihagyni mert 2-3 napot mindeképp megér (mi is átutazóban voltunk). A Cosmos nevű étteremben már 700 Ft-ért van isteni thai kaja (ó, de el tudnám most képzelni 🙂 ) és az olcsóbb hostel 3000 Ft alatt van egy főre. Ha boltban veszed a sört, akkor az is megáll 450 forintból és 6,5 decis!

P1090462

Ha békét és nyugalmat kerestek, sokkal inkább ajánlom Koh Lantát, ahol egy kicsit mi is elbújtunk a világ elől. Lehet, hogy majd egyszer erről is írok.

 

 

 

 

 

 

 

Advertisements
Standard

Élet…

Őszintén bevallom, hogy az elmúlt két hónap nem tartozott életem legkönnyebb időszakához.

A tudat, hogy egy fejezetnek vége és kezdődik egy új, amit ráadásul önszántamból választottam, eléggé megnehezítette a mindennapokat. (Úgy döntöttem, hogy a saját fejlődésem, jövőm érdekében csak néhány hónappal később utazom haza, mint Zoli).

Voltak olyan napok (több is) amikor egyenesen elviselhetelen voltam, így nehezítve meg a körülöttem élők életét a sajátom mellett. Nehéz harc volt ez önmagammal. Ezért (is) ostoroztam magam rendesen, így kerülve még mélyebbre.

Miután megvívtad a harcodat minden megváltozik. Magasabb szintre lépsz.

Igazából két választásod van. Vagy tovább szenvedsz és ezáltal elvesztegetsz minden egyes így eltöltött napot, VAGY kimászol a szarból és legalább megpróbálod élvezni. Nem volt könnyű, de végül az utóbbi mellett döntöttem.

Elengedtem a görcsös megfelelési kényszert a félelmek egy jó részét. Hogy mitől féltem? Soroljam? A magánytól, a munkakereséstől, a vezetéstől, attól, hogy helyt állok-e, hogy találok-e barátokat, hogy szeretni fognak-e, hogy elfogy a pénzem mielőtt munkát találok, hogy nem tanulok meg jól angolul, oh….és még ki tudja mitől. Szép lista, nem?

A valóság ellenben az, hogy semmi okom félni, mert a világ egyik legbiztonságosabb országában élek. Kevés pénzből ugyan, de semmiben nem szenvedek hiányt. Családra leltem, akik nagyon kedvesek velem és szeretnek. Minden nap jobb az angolom. A tél nem túl hideg, néha pulcsiban sétálok. Minden nap találkozom valakivel, aki elbeszélget velem. Minden nap új kapuk nyílnak ki. Olyanok, amikről nem is álmodtam.

DE! ezek a dolgok, csak akkor történnek, történhetnek meg, ha elengeded a rettegést! Csak akkor, ha rábízod magad a sorsra, Istenre az univerzumra, ki minek nevezi. Csak akkor ha kinyitod a kapukat, ha bekopogtatsz kapukon!

Ha csak ez a 25 nap “egyedüllét” jutna, már akkor is bőven elégedett lennék és csak ez számít. Bármikor újra meghoznám ezt a döntést. Töretlenül hiszem, hogy néha a nehezebb utat kell választani. Igenis szembe kell menni az árral a saját érdekünkben! Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb az öröm akkor, amikor véghezviszed.

“ Pain makes pleasure greater”

10943061_10203513935918936_1428466254691106335_n

Nem utolsó sorban hálával tartozom mindazon barátaimnak (ők tudják, hogy kikre gondolok), akik mindent megtettek, hogy vígaszt és támaszt nyútsanak a legrosszabb napokon. Bíztatnak és hisznek bennem.

Az utam és a történetek folytatódnak.

Standard

Egy ugrás története

A félelmeinktől csak akkor tudunk megszabadulni, ha úrrá leszünk rajtuk – szokták mondani.

Na már most azt tudni kell, hogy egy paragép vagyok. Én vagyok az a lány is, aki még a meredekebb csúszdáktól is fél. Csak, hogy értsétek a lényeget. Azt hiszem korai gyerekkorom után (amikor minden gyerek ösztönösen mentes a félelmektől), én elkezdem félni a sebességtől, mélységtől. Úgy is mondhatjuk, hogy más dolgokban voltam bátor. Ez a félelem nem volt túl intenzív, tehát néha bevállaltam merészebb dolgokat (például kétszer is felültem a legdurvább hullámvasútra Torontóban, mondjuk ott már kiszállni nem nagyon tudsz, ha mégis meggondolnád magad útközben 😀 ), de igazán sosem javult a helyzet. Ha lehetett, mindig elkerültem a számomra para szituációkat, mert addig sem kellett szembenéznem velük. Valójában nem is akartam igazán.

A hosszú utazás alatt számtalan olyan dolgot csináltam, amit addig soha. Amikor ez kezdett feltűnni elhatároztam, hogy megpróbálom felszámolni a korlátaimat, amik csak a fejemben léteznek, ugye.

Az első lépések egyike, a kisebb, pár méter magas sziklákról vízbe ugrálás volt.

Amikor megérkeztünk Új-Zélandra és elkezdtük felfedezni, Zoli egyszer csak a semmiből felvetette, hogy le kéne ugranom bungee-val (Ő ugrott 12 éve, amikor itt tanult). Na neeeee! Azonnali masszív, egyértelmű tiltakozásba kezdtem! Hogy éééén??? Leugrani egy kötéllel a bokámon? KIZÁRT! “Ne nézz így rám, mondom, hogy KIZÁRT! Felejtsd is el, MOST!”

De ettől a perctől valami megváltozott. Bogarat ültetett a fülembe, ami nem hagyott békén… Rengeteget járt a fejemben a gondolat. Először csak ízlelgettem. Majd lassan a felé haladtam, hogy esetleg meg kéne csinálni, talán…

Teltek a napok és egyre inkább “felszívtam” magam. Ne már, hogy nem vagyok rá képes. Micsoda lehetőség, amit az élet tálcán kínál. Ha annyi mindet kipróbáltam és annyi mindenen felülkerekedtem az utóbbi hónapokban, pont ez fog ki rajtam?

Egyik nap úgy ébredtem, hogy eldöntöttem! Megcsinálom! Onnantól kezdve nem volt visszaút. Se éjszakám, se nappalom nem telt el úgy ezután, hogy ne rágódtam/rettegtem volna felváltva attól, ami rám várt. Körülbelül 10 kemény nap volt. Megcsináltam magamnak a poklot. Még most is remeg kicsit a gyomrom, ha rá gondolok.

Elérkezett a nagy nap előtti nap. Kimentünk a helyszínre körülnézni. Ahogy odaértünk, egy fiatal srác épp jött le a platformról, nem ugrott. Remek, gondoltam magamban…

Lenéztem a gyönyörű kék mélységbe. Vérfagyasztóan rémítő és csodálatosan szép is volt egyszerre. Türkizkék tó, sziklafal, melyet körülölelt a természet. Az idilli képet néha egy-egy éles sikoly zavarta meg.

Kis idő múlva úgy éreztem, hogy jobb menni, mielőtt meggondolom magam.

Túl jól nem aludtam aznap éjjel. Reggel borongós napra ébredtünk és felcsillant a lehetőség, hogy ilyen rossz időben nem érdemes ugrani, halasszuk el. 5 perc múlva: inkább, csak legyek túl rajta…

Megérkeztünk. Volt még egy halvány reménysugár, hogy nem érem el a minimum 45 kg-os limitet (csak viccelek 🙂 ). Az történik ilyenkor, hogy megmérik a súlyod, aláírod a papírokat és rávésik a súlyod a kézfejedre. Aztán be kell állni a sorba, nincs visszaút. Pénz nem jár vissza, ha meggondolod magad és nem éppen a legolcsóbb mulatságok egyike! A személyzet vérprofi, támogató volt. Nagyon jól esett. Kicsit leültem még egy félreeső helyen, de volt aki így is szólt hozzám pár bíztató szót, mások csak a tekintetükkel tették ugyanezt.

Mindenki fél. Ez normális. Megnyugszom, hogy normális vagyok :). Beállok a sorba. Rettegek. Nem beszélek jól angolul, ezért általában amikor nem muszáj nem kezdeményezek, de most be nem áll a szám. Az első staff-hoz azonnal beszélni kezdek. Muszáj pótcselekedni. Kérdezem leugrott-e már? Mondja, hogy nem, mert nagyon veszélyes és ő meg nagyon félős (haha, rém vicces vagy, majdnem elhittem)! Nevetgél, miközben rám rakja a hevedert.

P1160737

Én következem. Leülök ( még jó, már majdnem elájulok) a bokámra rakják a kötelet. Dörzsölgetem a combomat, az arcomat és azt kérdezgetem magamtól, hogy mit keresek én itt? Ki az a hülye, aki önszántából idejön és még fizet is ezért?! Persze hozzájuk is folyamatosan beszélek, valami olyasmit próbálok magyarázni a lánynak, hogy milyen érdekes munkája van, egész nap látja szenvedni az embereket. Jókat mosolyognak rajtam, én is vigyorgok, mondjuk én kényszeredetten.

P1160747

Elmondják, hogy ki kell állni a platform szélére, felemelni a kezed, mosolyogni a kamerába és ugrani. Mondom nekik, hogy könnyen hangzik. Egyszerre ismétlik, mert könnyű! Na persze! Hagyjuk már!

Mindketten megszámolják és megrángatják mind a 7 karabínert. Készen állok. Nincs több idő. Mint egy rab, akinek össze van kötve a lába odacsoszogok a kijelölt helyre. Megfogadtam, hogy nem nézek le. Nem is teszem. Visszaszámolnak. Önkívületben vagyok, eldőlök, sikítok. Mire felfogom, hogy zuhanok, már érzem a kötél puha húzását. Túléltem, vége. Kinyitom a szemem! Ne már! A teljes magasság 2/3-ig húzott vissza a kötél, a döbbenettől újra sikítok, de a következő másodpercben már élvezem a repülést! Élvezem, hogy a feje tetejére állt a világ, hogy pörgök körbe-körbe. Földöntúli boldogság kerít hatalmába.

Egy csónakból fogódzót nyújtanak, elkapom. Behúznak, leoldják a kötelet. Kivisznek a partra, közben kérdezik milyen volt. Csak annyit tudok kinyögni, hogy gyors. Felfelé sétálva azon filózok, hogy alig emlékszem arra, hogy mi történt és, hogy kár volt ennyit szenvedni 5-6 másodpercért…

Később, minél többször idézem vissza a történteket, annál pontosabban, tisztábban emlékszem.

Visszanézve oly egyszerűnek tűnik minden. Az érzést egyértelműen a sikeres államvizsga utáni érzéshez tudom hasonlítani. Utoljára akkor éreztem ekkora megkönnyebülést és örömöt és azt is hasonló szenvedések előzték meg.

A kocsiban már azon gondolkodom, vajon milyen érzés lehet leugrani egy magasabb bungee-ról, ahol a szabadesés nem 3, hanem 8 másodperc? Hmm.

A lehetetlen csak egy korlát a fejünkben. Bármikor legyőzhetjük.

P1160729

 

Standard

Hogyan költöttünk szállásra mindössze 80 új-zélandi dollárt egy hónap alatt

Az árakat Új-Zélandi dollárban (NZD) tüntettem föl; 1 NZD kb. 190 HUF.

Magyar szemmel nézve Új-Zéland nagyon drága ország. Egy doboz cigaretta ára 25 NZD. Étteremben enni vagy kocsmában sörözni egy kisebb vagyon. Egy sör átlagosan 8 NZD, ha beülsz valahová, de ha a szupermarketban veszel 15-20 üveggel akkor a 330 ml-es sörhöz akár 1,5 NZD-ért is hozzá lehet jutni akciósan. A szállással sincs ez másképp. Hostelban, 8 ágyas szobában semelyik városban nem kapni 20 dollár alatt egy éjszakára ágyat. Kulcskérdés volt tehát, hogy a szállásunkat megoldjuk olyan áron, amibe anyagilag nem rokkanunk bele.

A terv mindig is egy campervan vásárlása és ezáltal a szállásra költött pénz minimalizálása volt, de aludni addig is kellett valahol.

A legolcsóbb és egyben legszimpatikusabb szállásra az Airbnb-n találtuk rá Auckland külvárosában. Takaros kis házban, gyönyörű kertvárosi környezetben egy privát szobát kaptunk egy családnál 22 NZD-ért fejenként.

Egy éjszakát foglaltunk le a honlapon keresztül, majd hosszabbítottunk még kettőt, ami már csak 33 NZD-be került összesen fejenként az Airbnb-s jutalék nélkül.

Marie és a fia – a vendéglátóink – nagyon kedvesek voltak, gyorsan összebarátkoztunk. Esténként magyaros kajákkal nyűgöztük le őket és sokat beszélgettünk. Mivel úgy tűnt szükség lesz további éjszakákra szerettünk volna hosszabbítani, de mire ezt kitaláltuk Marie már visszaigazolt új vendégeket. Szomorúan más szállás után néztünk, de nem nagyon sikerült megfelelőt találni. Ekkor derült ki, hogy Marie nem is akarja, hogy elmenjünk és felajánlotta, hogy lakjunk a nappalijában. Örömmel elfogadtuk.

Időközben kiderült, hogy mi minél kevesebbet akarunk szállásra költeni, Marie-nek pedig elég koszosak az ablakai és jó sok van belőlük. Megállapodtunk hát, hogy szállásért cserébe megmossuk őket. Akadt még egy kevés kerti munka, egy szintén koszos mikró és némi porszívózás. Főztünk 1-2 vacsit önköltségen, úgyis csináltunk volna magunknak is. Végül 5 plusz éjszakát töltöttünk ott mindössze 5 NZD/fő/éj-ért, amit a rezsibe adtunk bele.

P1150385

Marie-vel 🙂

8 nap után még mindig nem volt meg a campervan, de nem akartunk visszaélni Marie kedvességével sem, tovább kellett állnunk. Nagy szerencsénkre ekkor visszajelzett egy lány Couchsurfing-en, akinek még régebben írtunk és egy hajón lakott a kikötőben, hogy bocsi, hogy csak most ír, de ha még aktuális, mehetünk hozzá. Pont aktuális, gondoltuk, na meg ki ne akarna egy hajón aludni?! 🙂

Igen, akkora mákunk volt, hogy megleltük Tamarát, aki egy eladó hajóra vigyázott Aucklandben egy kikötőben. Mivel egy elég nagy hajóról beszélünk, volt olyan jó fej, hogy vendégül látott rajta mindenféle jött-mentet.

Azt még tudni kell, hogy bár a tulaj óriási összeget fizet ki minden hónapban kikötői díjra (ez a vizet és az áramot is tartalmazza), sajnos a hajó annyira rossz állapotban van (félig, vagy még jobban el van rozsdásodva), hogy egyiket sem lehet használni. Tehát egy áram és víz nélküli, félig süllyedő hajóra tartottunk nagy izgalommal.

Ezek mit sem számítottak, mert állati jó hely volt ez a hajó, földi hívságok nélkül is. Különleges hangulatához inkább hozzáadtak a hiányosságai, mintsem elvettek volna belőle. A kikötőben egyébként 2 perc sétára volt WC és zuhanyzó, amit tudtuk használni.

Auckland belvárosából komppal könnyedén jutottunk el a kikötőbe, mindössze 10 perc alatt. Közben lehetett gyönyörködni a távolodó városképben és a komp végül pont a hajó mellett tett le. Maga a kikötő gyönyörű helyen van, egy óriási parkkal körülvéve, szuper panorámával a “nagyvárosra”.

Másnap sikerült dűlőre jutni az autóvásárlással. Marie-től elhoztuk az összes cuccunkat; búcsút vettünk tőlük. Átpakoltuk kicsit a furgont és mielőtt útnak indultunk volna dél felé, még egy éjszakára visszatértünk a kikötőbe.

Következik: Mindennapok egy furgonban, avagy mit jelent a self-contained campervan.

Standard

Éles váltás, avagy fél év Ázsia után megékezni Új-Zélandra

Őszintén szólva túl nagy kultúrsokk nem nagyon ért az utazás alatt, vagy csak olyan mértékben, ami nem sok nyomot hagyott. Ennek oka talán az, hogy egyedül Nepál volt emlékezetesebb ilyen szempontból, a délkelet-ázsiai országok pedig Nepál után jöttek, ergo mire odaértünk a nehezén túl voltunk.

Úgy érzem nem volt túl sok elvárásom semelyik országgal szemben, így óriási meglepetések sem értek. Ha felkészülsz a legrosszabbra, sok baj nem érhet.

Valamelyest hozzá lehet szokni a puttósághoz. Amikor például gyakran asztaltársaid a patkányok, akkor egy idő után már nem lepődsz meg rajtuk. Majszolod tovább a szendvicsed, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy patkánycsalád futkos körbe. Amikor hetek óta nem láttál utcai szemetest, akkor egy idő után reflexből zsebere teszed a szemeted (nem szemetelünk akkor sem, ha mindenki más ezt teszi). Ahhoz pedig nagyon gyorsan hozzászoksz, hogy a zebrán (ha van) SOHA nem kapsz elsőbbséget és a villogás itt az otthon megszokottal szemben azt jelenti, hogy rá ne merj lépni az útra, mert elütlek.

Nagyon szerettem Ázsiát és az összes országot, ahol eddig jártunk. Mindegyik különleges számomra. Annyi csodát kaptunk, ami szinte fel sem fogható. Semmit sem változtatnék meg (kivéve azt, hogy amelyik ország jobban tetszett, ott többet maradtam volna, az időt nem mindig sikerült eltalálni).

Az igazi kultúrsokk akkor ért, amikor megérkeztünk ide, Új Zélandra. A kultúrsokk lehet pozitív is, mint kiderült. Erre eddig nem is gondoltam.

Természetesen bambán álltunk a zebránál (vártuk, hogy elmenjenek az autók, hogy majd aztán átmehessünk) és kellett néhány másodperc, hogy felfogjuk,valaki már a túloldalt megállt, amikor még le sem léptünk az úttestre. De az is sokként ért, hogy az első reggelinél a pékégben egy egyszerű sajtos olívás zsömléért 600 forintnyi dollárt kért az eladó. Eddig a vietnámi árakat vetettük össze a laoszival, hogy 300 helyett 350 forintnyi helyi tallérért adják a mangó kilóját, pofátlan! 🙂 Az ehhez hasonló áraktól gyorsan el kell búcsúzni. Mostantól az következik, hogy 6 darab piros retek 600 forintért nem is olyan drága, illetve 2000 forintért egy bor elég olcsó. Nagyot tud fordulni a világ 10 óra repülés után.

Két hete érkeztünk és már rengeteg dolog történt. Lett bankszámlánk, adó- és telefonszámunk, illetve munkát is találtunk. Couchsurfingeltünk egy félig süllyedő hajón egy gyönyörű kikötőben Aucklandben. Lett egy helyi (kiwi) barátunk, akinél egy éjszaka után ott ragadtunk még hatra és ami a legfontosabb, lett saját otthonunk egy Mitsubishi Delica furgon formájában.

Hát nem csodálatos? 🙂

Új-Zélandon mindenféle ügyintézés gyerekjáték. Minden gördülékeny és gyors, az esetek többségében mindenki nagyon kedves. A fű mindenhol gyönyörű zöld és egyforma hosszú. Tökéletes tisztaság, rendezettség uralja az országot. Nem mondom, hogy nehezen szoktam hozzá. Nagyon nyugodt itt az élet, kiszámítható. Olyan nyugat-európai, illetve még annál is olyanabb. A táj pedig olyan, mint a mesékben.

Nehezebb a dolga egy olyan országnak, amiről mindenki ódákat zeng, az embernek akaratlanul is elvárásai támadnak, de Új-Zéland egyszerűen tényleg csodálatos hely. Egy távoli kis érintetlen világ, ami még nincs túlzsúfolva emberekkel. Már most szerelmes vagyok belé, pedig még olyan keveset láttam.

 

Standard

Az elveszett útlevél

Egy régebbi történtet….

24 órás buszútra neveztünk be, hogy Teheránba jussunk, Jerevánból. Meg kell hagyni, VIP buszról volt szó, ahol egy sorban csak három szék van, így sokkal nagyobbak és kényelmesebbek, mint a hagyományos buszok. Plusz a lábtartót is meg lehet emelni. Ezáltal már-már vízszinteshez közeli élményt kapunk. Járt még egy kis úti elemózsia is, mindez 15 ezer forintba kerül.

Délben indultunk, és amíg be nem sötédett, csodálhattuk a tájat.

 

Az út első harmadánál elértük a határt. A határátkelés itt úgy zajlik, hogy minkét határon ki kell venni a csomagokat és egyesével áthaladni az ellenőrzésen. Minkét határon röntgenezik a csomagokat és fémdetektoros kapun kell átmenni. Ez a folyamat igénybe vesz némi időt (kb. másfél óra), de ezt leszámítva fájdalommentes (nem kötözködött, nem kérdezősködött senki).

Úgy sikerült, hogy az iráni határt én elsőnek, Zoliék utolsónak lépték át. Az utazás kezdete óta Zolinál vannak az útlevelek. Nagyobb biztonságban érzem így, én sokkal szétszórtabb vagyok. Magányosan várakoztam a csomgjaimmal a belépő pecsét után, szorongattam a kezemben az útlevelem. Alig vártam, hogy átérjenek. Odasiettem és Zoli kezébe nyomtam azzal, hogy ” tedd el az útlevelem, elmegyek mosdóba”. Ő épp valakinek segített kiszedni a röntgenből egy nehéz csomagot. Mire visszaértem a buszsofőr már hőzöngött, hogy igyekezzünk felszállni. Ezzel a lendülettel útnak is indultunk, immár fejkendővel a fejemen 🙂

Mintha megéreztem volna, hogy Zoli nem figyelt rám eléggé, amikor odaadtam neki az útlevelem, rákérdeztem hát, hogy ugye elrakta? Ő határozottan közölte, hogy nála nincs és nem adtam oda neki. Kisebb vita és kutatás után bizonyossá vált, hogy nincs nálunk. Elveszítettük. Pont ez hiányzott. Pont Iránban. Pont egy buszon, távolodva a határtól. Ez velünk nem történhet meg!…

Sosem jó dolog elveszteni egy útlevelet, de azt hiszem Iránban különösen nem. Szerencsére az iráni emberek kedvességét már itt megtapasztalhattuk. A sofőrök azonnal telefonáltak a határra. Kierült, hogy megtalálták a röntgen-gép környékén lerakva és a következő busszal utánunk küldik, Teheránban megkapjuk. Megkönyebbültünk, bár Zoli végig jobban aggódott. A mai napig nem emlékszik arra a pillanatra, amikor odaadom neki és ő azzal a lendülettel lerakja valahová.

Valahogy ez a 24 óra is eltelt; délelőtt értünk Teheránba. Miután minden utast kiraktak a végállomáson, elvittek minket a másik busszal találkozni. 24 órás út után gondolom semmi másra nem vágytak a sofőrök, mint minket furikázni, de! Happy end. Meglett az útlevél!!!

Kissé elcsigázva fogtunk egy taxit és azt kértük, hogy a legközelebbi netkávézóba vigyen el, ez körülbelül 10 percre volt. Utólag kiderült, hogy a bőséggel lealkudott ár is a többszöröse volt a reálisnak 🙂

Irán egy zárt, síita iszlám vallású ország. Nőknek kötelező viselet a fejkendő és a bő,térdig érő tunika. Férfiak nem hordhatnak shortot, de pólót igen. Ezek többszöri megszegése akár börtönnel is járhat. Nincs Facebook, blogmotorok, YouTube és semmilyen olyan weboldal, ahol politikai véleményt lehetne nyilvánítani. Nincs alkohol (hivatalosan) és disznóhús.

Vannak édeklődő, nyitott, keves, vendégszerető emberek. Van ezeregyéjszaka meséibe illő óriási országuk, melyet három hét alatt is képtelenség bejárni.

Irán kétségkívül az egyik legkülönlegesebb ország ahol valaha jártam. Elképesztő és nagyon sok jó dolog történt velünk, de erről majd máskor.

Turistaként maga a menyország, de helyinek kevésbé jó lenni. Fiatalnak és ambíciózusnak pedig maga a pokol. Az összes helyi, akivel találkoztunk és beszélgettünk mind elmenni készül/vágyik.

Többen ajánlották, hogy a Couchsurfing-et mindenképpen próbáljuk itt ki, mert a helyiek nagyon vágynak beszélgetni/találkozni a külföldiekkel. Kissé izgultunk a költségek és a szállások minősége miatt is, így belevágtunk életünk első ilyen típusú kalandjába.

Még Jerevánban Zoli csinált egy publikus útitervet a Couchsurfing oldalon, ahol megadta, meddig leszünk Iránban. Már az első 24 órában körülbelül 10 levelet kaptunk szerte az orszából. Volt, aki csak találkozni akart, de többen szállást is ajánlottak. Micsoda meglepetés. Örültünk nagyon, alig győztünk válaszolni.

Az első teheráni szállásajánlatot elfogadtuk. A netkávézó után betájoltuk magunkat és elindultunk találkozni Vahiddal, a vendéglátónkkal. Én kissé izgultam mi vár majd ránk, azért ez kissé zsákbamacska, de hamar kiderült, hogy nem kicsit voltunk szerencsések. Összességében Irán nagyon jól indult.

Öt városban fordultunk meg: Teherán, Qom, Kashan, Isfahan, Shiraz és végül elrepültünk Kish szigetre.

 

Standard

Ember tervez…viszlát Himalája

Egy-két óra kérdezősködés után a fiúk nagy nehezen találtak egy helyit (mindeközben én sírtam és mélységesen sajnáltam magam), aki egy szép összegért hajlandó volt minket elvinni a dzsipjével Kathmanduba. Kisebb vívódás után, mivel tömegközlekedés szempontjából kilátástalannak tűnt a másnap is, úgy döntöttünk elmegyünk Vele. Az öröm, hogy végre úton vagyunk nem tartott sokáig. Egészen a következő, 20 percre lévő faluig jutottunk, ahol is szembesültünk a ténnyel: az út lezárva, se ki-se be. Fegyveres katonák őrizték a faluból kivezető utat.

Első értesüléseink szerint úgy állt a helyzet, hogy néhány óra múlva van esély továbbindulni. Ekkor reggel 9 óra körül járt az idő. Próbáltuk nem túlstresszelni a dolgot. Ettünk, sétálgattuk, múlattuk az időt. Délben kiderült, hogy valószínű csak kettőkor fogunk elindulni, mivel a balhé fokozódott. Állítólag a tüntetők felgyújtottak egy kamiont. Ebből sem lett semmi, a következő indulási időpont délután ötre változott. Ekkor kezdtünk besokallni és beletörődni, hogy jobb lenne lemondani a fuvart, mert egyrészt nem szeretnénk a nepáli utakon a sötétben utazni, másrészt nem kevés pénzbe kerül, így pedig egyre kevésbé érte meg. Úgy döntöttünk, másnap nekifutunk, hátha megindul a tömegközlekedés.

Közöltük a sofőrrel, hogy akkor mi most kiszállunk a buliból. Ő ezzel egyáltalán nem értett egyet. Teljesen kiakadt. Először azt hiszem valami olyamit magyarázott, hogy akkor is fizessük ki neki a megbeszélt összeget, majd miután felmérte, hogy ez eléggé esélytelen, óriási hőzöngésbe kezdett a katonákkal… meglepetésünkre ez hatásosnak bizonyult. 3 körül elindultunk!

Néhány kilométer után rendőri/katonai felvezetést kapva, több ellenőrző ponton átmenve végül kerülőúton este 7-re értünk a fővárosba. A balhénak semmi nyomát nem láttuk, tapasztaltuk. Örök rejtély marad, mi történt valójában.

Az eredeti terv az volt, hogy majd jól megnézzük és felfedezzük Kathmadut. Ebből az lett, hogy próbáltunk pihenni és felocsúdni az élményekből, visszatérni a körforgásba. Nem volt könnyű feladat. Olyannyira nem, hogy Patan gyönyörű főtere sem tudta lekötni a figyelmünket, lélekben valahol máshol jártunk.

 

Szerencsénkre az új szállásunkon otthon éreztük magunkat, finomságokat ettünk, sokat aludtunk, beszélgettünk a szállásadóinkkal, kicsit megismertük őket. Ez sem olyan rossz alternatíva.

Nehéz volt a búcsú… Nepál, sosem feledlek! Köszönök mindent, amit adtál!

DSC_1037

 

Standard